A Mátra az Északi-középhegység egyik, vulkanikus eredetű tagja, amely 900 négyzetkilométeren terül el a Cserhát és a Bükk között.
Itt található Magyarország két legmagasabb hegycsúcsa, a Kékes (1014 m) és a Galya-tető (965 m). Kiterjedése kelet-nyugati irányban 40–50 km, észak-déli irányban 15–22 km. A Kárpátok belső vulkáni övezetéhez tartozik, de formáit a miocén vulkánosság óta már jelentősen átalakították az utólagos szerkezeti mozgások és az erózió. Jelentős érckészlete miatt sokan kutatták kialakulását és vulkanizmusának történetét, de a geológusok között még a közelmúltban is viták zajlottak az egykori kitörési központok hollétéről. A Mátra több, eltérő arculatú részre tagolódik. Félkörívű nyugati gerince a Nyugati-Mátrával (Muzsla, 805 m) kezdődik, melyet a Cserháttól a tektonikus eredetű Zagyva-árok választ el. A hegység központi része – a Magas-Mátra – hordozza a legmagasabb csúcsokat, bár ezt az elnevezést ritkán használják. A vonulat két fő szakasza a meredek, kőtengerekkel és zárt bükkösökkel borított Mátrabérc és a Kékes tömbje, amelyeket a Nagy-völgy tagol ketté. A Kékeshez közeli Sas-kőtől (898 m) kelet felé Keleti-Mátra néven folytatódik a fokozatosan lealacsonyodó főgerinc, mely végül a Tarna völgyénél ér véget. Dél felé a Mátraalja szőlőkkel borított lankái jelentik az átmenetet a hegyvidék és az Alföld között, míg északon Mátralába hegylábfelszínei ereszkednek alá a Zagyva felső szakaszát övező dombságra. A hegység mai felszíne: Apró tisztás a Kékes északi lábánál A miocén korban kialakult elsődleges vulkáni formák a pliocénra lepusztultak, a folyóvízi erózió völgyekkel szabdalta fel a hegységet. A Mátra dél felé billent, aszimmetrikus felszínét a déli oldalon lankás, hosszú hátak, déli-délkeleti futású völgyek tagolják. A meredek északi lejtőket viszont suvadások, andezitlávából, lávabreccsából álló kipreparálódott sziklák és kőtengerek jellemzik. A főgerinc közelében lévő sziklaképződmények (Szamár-kő, Sas-kő, Disznó-kő) kemény, ellenálló anyaguknak köszönhetik fennmaradásukat. A periglaciális kőtengerek a legutolsó jégkorszakok során aprózódással jöttek létre, amire nevük is utal (periglaciális = jégtakaróhoz közeli). A Mátrában található Magyarország legnagyobb reliefenergiájú területeinek egy része: a relatív szintkülönbség a négyzetkilométerenkénti 350-400 métert is meghaladja a Kékestől keletre, délkeletre, de nem sokkal marad el ettől a Nyugati-Mátrában a Nyikom hegycsúcs (764 m) környéke sem. Viszonylag kevésbé tagolt – egyúttal nagyobb átlagmagasságú az Ágasvártól a Galya-tetőig terjedő Mátrabérc: a hegység 30 legmagasabb csúcsa közül 21 itt emelkedik. A délre fekvő Mátraalja lankásabb, kiterjedtebb; fokozatosan simul bele az Alföld részét képező Gyöngyösi-medencébe. A Mátralába 250-400 m magas pliocén végi-pleisztocén hegylábfelszíne jóval sűrűbben szabdalt. Mindkét átmeneti térséget kisebb vulkáni kúpmaradványok színezik, melyek közül csaknem eredeti állapotában maradt meg a verpeléti Vár-hegy. A parazitakráter-szerű képződmény azonban a kőbányászatnak köszönheti mai formáját: a kőzetanyag kitermelése során az egykori vulkán belső szerkezete is feltárult. Az utóvulkáni működés tanúi a Mátraalja hidrokvarcit gejzírkúpjai (Asztag-kő, Bába-kő). Egykor vulkanikus eredetűnek tartották a Mátraháza közelében lévő Hórakó nevű mélyedést. A hűvös mikroklímájú, tölcsérszerű, 15 mély katlan azonban beomlással, csuszamlással keletkezett. Nevét a benne sokáig megmaradó hóról kapta. Más vulkanikus eredetű hegységekhez képest viszonylag sok barlang, sziklaüreg ismert a Mátrában. A tektonikus eredetű Csörgő-lyuk a leghosszabb közülük: dácittufában kialakult folyosói összesen 370 méter hosszúak, 30 méter mélységbe nyúlnak. Ismert és híres barlang még a Gyula-barlang is, az egyetlen Mátrában található barlang, amit igazán feltártak. A gazdag érctelepek és a kiváló építőanyagnak számító andezit miatt már a középkorban több bányát nyitottak a hegységben. Sebhelyeik (Gyöngyösoroszi, Recsk) a rekultiváció ellenére ma is meghatározzák a tájképet. A Mátra déli lábánál 7-8 millió éve, a miocén végén létrejött állóvizekben – az egykori Pannon-tó öbleiben – óriási lignittelepek keletkeztek, amelyeket Visonta térségében – „antropogén tájat” kialakítva – külszíni fejtéssel bányásznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése